- Végül is nem maradhatok egész nap az erdőben, pedig milyen jó lenne. - ennyi volt az a nagy önuralmam amit összeszedtem a néhány óra alatt.
- Aggódtam érted. - huh ismét meglepett, de nem mutattam ki.
- Nem kellett volna. - vetettem végül oda. Na jó kérj bocsánatot aztán menj a dolgodra. Mély levegőt vettem és már éppen ki akartam mondani amikor megszólalt.
- Sajnálom. - ismét ledöbbentem - Belátom nem kellett volna annyira erőltetnem, a segítségem, de a saját hibámnak éreztem vagyis érzem és tényleg nagyon sajnálom.
- Nem a te hibád, én voltam béna. Amúgy meg már sokkal jobban van a kezem, nem is hólyagosodott fel.
- Az meg hogy hisz nagyon csúnya volt. - megfogta a csuklóm és a tenyeremet kezdte vizsgálni - Ez lehetetlen, már csak egy kis folt van. Hogy ......
- Mindenkinek megvannak a trükkjei. - húztam ki a kezem Tűz ujjai közül.
- Erre a többiek is képesek?
- Nem és rólam se tudják, hogy tudom ez egy nagy titok. Szóval maradhatna köztünk?
- Egy közös titok? - némán bólintottam - Lakat a számon.
- Köszi. - mosolyodtam el. De miért is? Most boldog vagyok....? Miért is osztottam meg vele a titkomat? Mert megbízok benne...... mert a barátom....... mert annyira igyekszik...... mert aggódott miattam......??!!
- De ez miért olyan nagy titok?
Egy sóhajtás kíséretében leültem mellé hátamat a fának támasztva, térdeimet felhúztam és átkaroltam kezeimmel. Hosszú idő telt mire meg tudtam szólalni.
- Hát lehet úgy tűnik, hogy ez milyen jó képesség és mekkora áldás, de én inkább átoknak mondanám.
- De miért? Persze értem, hogy kihasználnák az emberek, de démonvadász vagy és engem is biztos ezzel a képességgel mentettél meg.
- Ezt kérlek ne nagyon hangoztasd.- fejem a térdemre hajtottam és elszégyelltem magam amiért megszegtem az Igazgató úrnak tett ígéretem és mások előtt használtam a képességem.
- Nem fogom, ha elmagyarázod. - sóhajtottam.
- Nagyon veszélyes használnom, mert maguk a démonok is ölni tudnának a képességért, ugyanis bárkit és bármit képes vagyok meggyógyítani, legyen állat, növény, ember vagy démon. - elhallgattam nem igazán tudom miért is mondom el neki, de örülök, hogy végre valakivel őszinte lehetek, a keze hirtelen a fejemen volt és a hajamat kezdte simogatni - És nagy árat fizettem azért, hogy ezt megtanuljam és megértsem senkivel sem lehetek őszinte.
- A szüleidet... - könnyek szöktek a szemembe, de bólintottam, Tűz átkarolt és magához ölelt, egyik pillanatról a másikra már az ölében ültem arcom izmos mellkasához szorult, állát fejemen pihentette, kezeivel pedig a hátamat simogatta. - Sajnálom.... Megértem és soha sem mondom el senkinek.
- Köszönöm... - sírtam a mellkasának.
Az idő megállt a számomra, amíg a karjai közt voltam, de nem is akartam, hogy tovább menjen, mert végre volt valaki akinek meg tudtam nyílni és ha csak egy kicsit, de mégis csak közelebb kerültünk egymáshoz. Ő pedig nem taszított el magától amiért nem voltam képes abbahagyni a sírást, végig mellettem volt és igyekezet megnyugtatni. Érzelmek szabadultak el bennem, többet kezdtem el iránta érezni. Talán barátságot? Vagy még ennél is többet? Esetleg szerelmet? Nem tudtam s nem is érdekelt, csak az, hogy itt van mellettem. Ha a konyhában nem szakítanak félbe akkor megcsókol és én folyattattam volna ebben biztos vagyok. Most pedig kitudja mióta vagyok erős karjai közt és senki sem látja vagy zavar meg minket. Mikor a könnyeim már elapadni látszottak felnéztem rá, tekintetünk találkozott és összeforrt. Karjai megszorultak körülöttem, gyengéden lefektetett a földre és fölém mászott, csípőm térdei közé szorult, kezeivel pedig fejem mellett támaszkodott. Mindvégig a szemembe nézett, teljesen elvesztem csillogó barna szemeiben, minden eltűnt csak Ő és Én voltunk, semmi más. Ajkai lassan közeledtek az enyém felé és mikor már megízlelhették volna egymást, hatalmas zajjal kivágódott a bejárati ajtó, kiszakítva ebből a furcsa kábulatból minket. Megdermedtünk mind a ketten, még a vér is megfagyott ereimben.
- Ti ketten ........ most.... - kezdte Reina.
- Ez nem az aminek látszik..
- Akkor mi??!! - szakított félbe vörös hajú barátnőm. - Szóval nem az történt, hogy ti ketten összemelegedtetek, Tűz pedig letámadt, mi ketten meg pont rosszkor jöttünk ki az ajtón??!!
- Valami belement a szemembe, elindultam befelé és akkor megbotlottam magammal rántva Tűzet. - daráltam le gyorsan az első dolgot ami eszembe jutott.
- Aligha hiszem, akkor már szegény fiú nem élne. - folytatta.
- Még nem volt rá időm. - és térdemmel ágyékon rúgtam a még mindig fölöttem támaszkodó, dermedt fiút, aki erre mellém esett én pedig felálltam.
- Na jó elhiszem... - nevettek már mind a ketten.
- Ez egyáltalán nem vicces. Nagyon fájt. - tápászkodott fel a fiú is.
- Bocs. - vetettem oda mosolyogva és segítettem neki talpra kecmeregni.
- Ugye nem ütöttétek meg magatokat nagyon? - kérdezte Liz.
- Tűz biztos, hogy nem. - nevetett Reina. - Azok után ahogy ráesett Vízre.
- Kösz, hogy emlékeztetsz.
- Sajnálom. - mondta Tűz halkan.
De mielőtt válaszolhattam volna csörögni kezdett a mobilom, az igazgató helyettes hívott. Felvettem.
- Csak, hogy végre felvetted. - szólt bele a 40-es férfi.
- Szia Apa! Bocsánat, amiért nem hívtalak.
- Ott vannak a többiek is.
- Jól, köszi és ti?
- Most, hogy végre felvetted.
- Örülök neki.
- Beszélnünk kell, haladéktalanul.
- Jó.- elvettem a telefont a fülemtől és a többiekhez fordultam - Sajnálom, de muszáj beszélnem velük. Szóval egy kicsit bemegyek az erdőbe. Majd jövök. - intettem a többieknek és besiettem az erdőbe - Mondjad.
- Mi ez a jelentés?!! Hogy gondoltad ez??!! - nagyon dühös lehet, ha így ordibál.
- Olvastad a jelentést, ott minden le van írva. - feleltem keményen, elvégre én vagyok a főnöke.
- Egy idegen fiút magad, magatok mellett tartani nem jó ötlet, lehet, hogy nekik dolgozik!
- Nem vagyok már pelenkás, fel tudom mérni azt, hogy mit lehet és mit nem! Ezzel pedig nem lesz gond, megbízható!
- Megbízható??!! Na ebben nagyon is kételkedem!
- Márpedig az!!
- Mindegy is... Nem csak ezen akadtam ki. Mégis, hogy űzted ki a démont a fiúból? - kérdezte hihetetlenül higgadtan, hiszen e bomba csak ezután robban, bár maga is tudja hogyan.
Nem válaszoltam semmit, csak hallgattam, tudom, hogy úgyis tudja.
- Mégis miért??!! Tudod te egyáltalán mekkora kockázatot jelent ha használod az erődet??!!! És ráadásul mások előtt!! Egy démon előtt!! Te teljesen megőrültél!!!
- Elég legyen!! Tudtommal még én vagyok a főnök és nem te!! Ebből adódóan pedig nincs jogod kérdőre vonni a döntéseimet! Ebből az egészből pedig nem lesz semmi baj. Uralom a helyzetet.
Azzal elraktam a telefont, pedig tudom még ordítani akart velem egy sort, de az nem segített volna, jobb ha mind a ketten lehiggadunk és utána beszélünk, bár holnap úgyis megkapom a magamét az Igazgató úrtól. De ez a jövő zenéje, most jobb lesz haza menni és gyorsan főzni valami ebédet, mert már 10 óra.
Lassú léptekkel sétáltam haza, közben igyekeztem kiigazodni gondolataim kavalkádján. De ez elég nehéznek bizonyult, mert a probléma már az első gondolatnál kezdődött. Mi van köztünk Tűzzel? Na igen az 1 millió dolláros kérdés, de a válasz ........ a válasz ........ egyszerűen nem tudom, akárhogy próbálok rájönni egyszerűen nem megy.
Végül elértem a tisztást. Az ajtóhoz léptem, de mielőtt bemehettem volna hatalmas csörömpölés hallatszott bentről, egy gyors mozdulattal feltétem az ajtót és a zaj forrását kezdtem keresni, először is a konyhában. És a sejtésem jó is volt, a többiek mind ott álltak a konyhában egy padlón heverő fémtál fölött és hangosan veszekedtek, semmit sem lehetett pontosan kivenni, csak a hangzavart hallani. Próbáltam túl kiabálni rajtuk, de semmi esélyem nem volt, szóval elővettem a pisztolyt immár másodszor a mai délelőtt. A plafonra szegeztem és elsütöttem. A hangra mind rám meredtek.
- Na most, hogy már figyeltek - tettem el a fegyvert - elmondaná valaki itt meg mi folyik?
- Hát mi csak főzni akartunk, hogy ne mindig neked kelljen, de egy kicsit összekaptunk. - mondta Reina.
- Nem bánom, hogy főznöm kell. - mosolyodtam el s felvettem a tálat - A káposztás tészta megfelel?
- Igen. - hangzott szinte egyszerre.
- Jó. Akkor ezt bízzátok rám, ti pedig pihenjetek vagy még jobb ötlet gyakoroljatok.
- Hát jó, de biztos nem baj, hogy mindent te csinálsz? - kérdezte vörös hajú barátnőm.
- Egyáltalán. Most pedig menjetek.- fordultam nekik háttal és már hallottam is a távolodó lépteket.
- Én viszont szeretnék segíteni. - mondta a fiú.
- Nincs rá szükség.- feleltem még mindig háttal állva neki.
- Akkor mivel tudnám jóvá tenni az előbb történteket?
- Az nem a ti hibátok volt, mindenkivel megesik, hogy leejt valamit.
- Nem erre gondoltam, hanem arra amikor odakint letámadtalak...... - elirultam a puszta emléktől, a szívem pedig vadul kalapálni kezdett. - Sajnálom, nem volt helyes.
- Nem számít. - vágtam rá - Egyikünknek sem jelentett semmit és már megkaptad érte a magadét. Szóval menj és ne legyél láb alatt.
- De attól még szeretnék segíteni...
- Azzal segítesz ha nem vagy itt. -szakítottam félbe élesen.
- Kivel beszéltél az előbb odakint? Tudom, hogy nem a szüleiddel.
- Neked az nem mindegy??!! - most már dühös voltam.- Nem, nem mindegy. Mert tudom, hogy valaki olyannal akiről nem akarod, hogy a lányok tudjanak.
- Képzeld el nekem is van nevelőm!!!
- Miért nem mondod el nekik, hogy a szüleid......?
- Mert utálok róla beszélni és ..... és .... és ...... - ismét könnyek voltak a szememben és sírni szerettem volna, de nem előtte.
- És fáj.. - fejezte be helyettem.
Óvatosan megfogott a derekamnál és megfordított magával szembe. Igen fájt, nagyon, mert miattam haltak meg, mert használtam az erőmet, mert megbíztam Benne. Ezt sosem fogom megbocsátani saját magamnak.
- Sajnálom, nem akartam, hogy megint sírj, csak fáj nézni ahogy szenvedsz a sok hazugságtól. - tartotta kezét továbbra is a derekamon.
- Semmi baj, legalább egyszer végre kisírom magam. A hazugsághoz pedig már hozzá szoktam - mosolyodtam el szomorúan.- elvégre ebben nőttem fel.
Szorosan magához ölelt, majd izmos karjába vett és leült velem az egyik fotelbe és úgy ölelt tovább. Én pedig csak sírtam és sírtam. Talán az álmatlanság tehetett róla és a sok érzelem felszabadulása és lehet, hogy egy kicsit szíve dobbanásainak hangja is, de elaludtam a karjai között.
